izborn

01. dévényi ádám: ez nem lehetsz te
02. sean lennon: on again, off again
03. julie depardieu & moto: born to be alive (patrick hernandez cover)
04. radiohead: no suprises
05. found: see ferg's in london
06. the slapped eyeballers: or at least
07. down the tiny steps: red deer club
08. day one: trying too hard
09. abraham: heather
10. goldfrapp: human
11. halász judit: elmúlt az éjjel
12. pink floyd: crumbling land
13. ron sexsmith: for a moment
14. kategoes: heartbeat
15. vert: step under the bulbshine
16. angela mccluskey: love is stronger than death (the the cover) 

Feri épp Velencéböl jött vissza, vagy valami ilyesmi,  és mint megannyiszor, örömmel ugrottam be pótolni a RoadMovie müsorába. Mindig fölteszem a kérdést, hogy roadmovie vagy roundmidnight vagyok úgy igazából. Nos, ha dönteni kell, akkor mostanság inkább a tarisznyás szakállgitár éteri tündérhangú pengetösöket választom, mint a vörösboros, pipaszippantó jazzereket.

És a megannyi szám, ami felhalmozódott már lassan egy éve. Dévényi Ádám sem ment le még sosem a müsorban, pedig. (Juteszembe: hétfötöl kapható a müvészúr lemeze a Gödörben, szakításokhoz egyszerüen tökéletes. Bövebb elemzést talán jövö héten.) Aztán ott a Sean Lennon, amit JonBrion producerelt, a bugyiboltban meghallott Born to be alive feldolgozás, a Found, amit még sosem toltam, a Halászjudit, amit jpb is felismer már simán, és mennyire pinkflojd már, meg a promócd-röl a kategoes, meg a telepopmuzsikás angela mccluskey...

... és a bartók rádioban ezalatt latinovits mennydörgött

Nem tudom felidézni, honnan jött az áramütés, hogy pótolnom kell Mike Oldfieldből a hiányosságaimat. Fogalmam sincs, miért, de belémhasított a napokban, hogy Tubular Bells. Valamikor tizenéve egyszer a tévében elkaptam egy Tubular Bells megakoncertfelvételt, ráadásul annak is a Finale tételét, amivel azt hiszem, az egész kezdődött.

(Utánanéztem, ez az 1992-es Edinburgh-i koncert volt, és nem a Finale tétel, hanem a Bell volt, és a közepén.)

Nekem Mike Oldfield pont ez. Egy szépen megtervezett dallamfutam, amit repetitív alapra tol, és a témát ezerszer és még egyszer megismétli. Értjük mi, népszerű zenemű a Boleró a Rávellltől, aki halott, nyilván perelni nem fog, nincs rajta fogás. Valamint, hogy az énekórákon is lehessen oktatójelleggel nyomni, Vivian Stanshall illetve 2003-ban némi bérezésért John Cleese bemondja a hangszerek nevét.

Magyar változatban Szabó Gyulát, de méginkább Sinkó Lászlót képzelem, ahogyan eldörmögi: köcsögduda... doromb... tárogató.

Örülök, hogy meghallgattam a Tubular Bells sorozat 1973-ban, 1998-ban, 1999-ban és 2003-ban kiadott darabjait, így megalapozott az állításom: Mike Oldfield tényleg parasztvakító, kamu-audiofil cucc beállító zene. Ilyen negyvenezres házimozik kedvence, amin jól szól még Kegye János is, és a galileó-galileó-figaróval is meg lehet viccelni az asszonyt.

SIDE ONE
1. Manchild
(The Old School Mix)
Cherry/McVey/Delnaja
Produced by Booga Bear & The Bubble Bunch

SIDE TWO
1. Manchild
(The Original Mix)
Cherry/McVey/Delnaja
Produced by Booga Bear & The Bubble Bunch

2. Buffalo Stance
(The There's Nothing Wrong Mix-Sukka Mix II)
Cherry/McVey/Ramacon/Morgan
Original Production by Tim Simenon & Max Saunders (Bomb the Bass)
Remixed by The Dynamic Due & DJ Mushroom (from Massive Attack)

Az egész úgy kezdődött, hogy jpb-vel mentünk legós kollázsképeket nyomtatni a fukarban, amikor megláttam a bejáratnál a táblán a Frank-et Winotól, alatta felirat: vinil 3990. Csing! Így abban a 87 másodpercben, amíg jpb az audiofil kábeleket tekerte le, volt időm körülnézni. Az már az első pillanatban lejött, hogy itt bizony a Wino lemez nem lesz meg, viszont van helyette jó drágán több igazán izgalmas darab, és a jobb alsó sarokban –mert mindig ott kell kezdeni- olcsón pár soul csoda, rengeteg diszkó, schlager és metálrettenet. Meg ez a 12” maxi, Neneh Cherry Manchild/Buffalo Stance, bontatlanul 1989-ből, 800 forintért, mint egy időkapszula, mely csak rám vár.

Manchild, szerettem nagyon, kazettán volt meg, két helyen is, a tévéből felvéve és egy másikon a Danubiusból, a végén német nyelvű szignál foszlányával. Bírtam a klipet is , Neneh a turbánnal meg az az androgün csávó, a kéztartásával, és a mesterséges fények, de mégis tengepart, hintapalinta. És a szám, _a_ csajhiphop, a zakatolással, azzal a furcsa moduláló dallammal, amit azok a súlyos vonósok kísértek. Amit pár évvel később újra hallottam, de akkor csikung golyók után Shara Nelson vonult a külvárosi utcákon, vágás nélkül. Sosem esett le, hogy miért annyira otthonos, ismerős hangzású az Unfinished Sympathy, és miért lett annyira gyorsan kedvencem 1991 végén. Written by Denaja, remixed by DJ Mushroom. Igen, a Manchild egy Massive Attack szám a Blue Lines-ról, csak Shara Nelson helyett Neneh Cherry énekli. Nekem.

Aztán ott a bónusz, a sosem hallottam Buffalo Stance remix, amitől teljesen készen lennék egy bulin, a megfelelő pillanatban a megfelelő emberekkel még háton is pörögnék, na. Nézünk össze k-vel, amikor először felteszem, félrelökve a Bóbitát, most újra enyém a terep. Mennyire kemény görisfilmzene, húsz évvel ezelőttről, hogy vannak extrémsportosok, akiknek ez a szám totál ismeretlen, mekkora fless lenne erre gurulni, vágni.

Na ja, kérem, retró. Neneh Cherry (44) már négy éve nagyanyó.

1. "Citizen of the Planet" — 4:22
2. "Underneath" — 4:07
3. "Straitjacket" — 3:08
4. "Versions of Violence" — 3:36
5. "Not as We" – 4:45
6. "In Praise of the Vulnerable Man" — 4:07
7. "Moratorium" — 5:35
8. "Torch" — 4:50
9. "Giggling Again for No Reason" — 3:48
10. "Tapes" — 4:26
11. "Incomplete" — 3:30

Vannak lemezek a gépemen, amiket tényleg nem értem, minek őrzök. Ilyen ez az új Alanis Morisette is, ami -térjünk a lényegre- hallgatható, dalokból áll, szenvedélyesen énekel rajta a lány, még a hangszerelése rendben van (helyenként kilógazért), de mégis, teljességgel hidegen hagy, s hidegenhagyásában bosszant.

Annak idején nekem is megvolt krómos kazettán a Jagged Little Pill, persze akkor okosan, szenvedélyesen, tizenévesen törvényszerű volt beleszeretni egy okos, szenvedélyes, tizenéves lányba. Aztán -ezekszerint végérvényesen- valahol 2000 környékén, Alanis lejtmenetében elváltunk, de most, az év elején megjelent, s helyenként megdícsért lemeze kapcsán adtam egy esélyt neki fél éve. Azt hiszem, meg is hallgattam akkor.

Meg most is. De rá kellett jönnöm: nem érdekel, mi van vele. Nem érdekel a tablával bolondított önvallomás, a zongorás líraiság, a szigetszínpados rock. Ha gitáros szenvedélyes dalokra van szükségem, akkor ott van az a rengeteg The-vel kezdődő banda. A Kosheen-szerűen dnb/break és rockzene közt félúton leragadt hangzással évekkel ezelőtt leszámoltam, és mint ahogyan Björk is irritál már, Alanis Morisette modoros hangját is meguntam. Megmondom én neked, Alanis, mikéne! Diszkót kellene nyomnod, mint az Underneath remek remixében, vagy ha az derogál, akkor instrumentális goát, úgyis akkora hippi vagy, mint Ozorától Panaji.

Azt hiszem, beteszem a Jagged Little Pill-t, és ha már Alanis, akkor maradjunk a betonbiztos nosztalgiánál. Icák réééiééééééén!!

1. Eat Yourself
2. Little Bird
3. Utopia
4. Forever
5. Lovely Head
6. Human
7. A&E
8. Number 1
9. Slide In
10. Ride A White Horse
11. Twist
12. Fly Me Away
13. Strict Machine
14. Ooh La La
15. Train
16. Caravan Girl

Goldfrapp. Idénre, mint tavalyra Wino. Az új lemezt év eleje óta, titokban hallgatom, bár talán ha egyszer-kétszer, épp eleget ahhoz, hogy már júniusban tudtam, a Goldfrappes napon kell kimennünk a BSoundra. És már dél óta ott voltunk, naptól kiszívva, viszont teljesen józanul, hiába ittam a söröket, így a hattól hétig tartó szeánszon tudattisztán vettem részt, amire régen volt már precedens. 

Szeánsz varjakkal, baglyakkal, májusfával, tündérklepetussal, hárfával, elektromos edvimartonnal, zárásként tereminnel. Bár az ötven perc tényleg nagyon rövid volt, nekem sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem műfaji váltások vannak lemezeik között, ez nem morricone és electroclash korszak, hanem ez mind egy iparművész hölgy kreatív energiáinak daltoni atomjai.  Aztán, amikor a mérhetetlenül unalmas Massive Attack közben megjelentek mögöttünk, táncolva, vált ölelő kerek erdővé Alison Goldfrapp világa.

Köszi, ez nagyon kedves. Najó, akkor reklámozom. Washingtonban élő, gyermekkori legjobb barátommal (kazettákon csináltunk radiot egymasnak 14-16 evesen, szignal, utcai riportok, absztrakt vers, zenek meg minden) újra találkoztam, úgy 8 év után érdemben először, és kiderült, hogy nem ismeri a Goldfrapp-et. Tézis: a Goldfrapp a 2000-es évek Abbája. Nincsenek gigantikus beatmixek, bár az is van, inkább szolidan bekúsznak, kétwinampos technológiával es 3 cserszegis fröccs mellett keszült live mix.

Az egész -mint már elég sokszor, - megint úgy kezdődött, hogy az Avalanchest hallgattam, benne azt a zúzást, amikor bekúszik a Beatles Sgt Pepper, méghozzá a Daryl Hall & John Oates I Can't Go for That (No Can Do)-ra, ami önmagában megér egy misét a kőkemény dobgép és a kettyegések és a szám utóélete miatt (De La Soul, Kanye West, Avalanches, Simply Red). Ekkor ragadtam le náluk, a bajuszkirálynál és a magas szőke csávónál.

A ma már hatvanas Daryl Hall és John Oates nekem a We Are the World lemezről volt meg, órákig tudtam nézegetni a belső borítón a stúdió képeit, benne a hülyehajú Cindy Lauperrel, kedvencemmel Tinával, a flitteres Jacksonnal, a countrysztárokkal (Kenny Rogers és kannabiszfüggő társa, Willie Nelson) és benne a képpel, ahogyan a bajuszos meg a másik összehajol.

Daryl Hall és John Oats 1967 óta zenélnek együtt,mikoron is, mint rivális philadephiai egyetemi zenekarok vezetői, egy buli után kénytelenek voltak ugyanabban a liftben utazni. Nagyjából 1970-re elfogytak a zenekarok, maradt a haverság, s a lemezszerződés. Voltak ők már Hall & Oats, meg teljes névvel is futottak, szólóban is, és & nélkül is, és aki emlékezik még rájuk, az tuti, hogy a nyolcvanas évek nagy, powerpop slágerei miatt teszi (Maneater, Out of Touch, meg a beidézett I Can't Go for That), amik szép sorjában, a kilencvenes évek felé közeledve egyre érdektelenebbé váltak, köszönhetően a guminyúl-hairmetálból nyúlt gitároknak, egyszerűbb dalszerkesztésnek, és a kasszagépnek.

Úgyhogy maradjunk is a hetvenes éveknél, amikor képújságzenét csináltak, olyant, mint amilyent néha a spityu tesz fel, meglepetésként. A szám annyira nem fehér embereknek való, hogy egy évvel később lelket öntött belé a Tavares is, persze ekkor Daryl Hall Ziggy Stardustnak öltözött, John Oats pedig leginkább a Cheech and Chong zenekar szessönzenészének nézett ki. Na, de vegyük végig a kiváló soulsláger vizualizálását. 

 

Először a háttérben az aktuális lemezborítóra beúszik bluescreen a két zenész, Daryl Hall megtévesztően David Bowiera hajazva dohányzik egy fotelben, Oats, a hosszú este által meggyötört alkalmazott zenész legbarnább hangon siratja az elment leányt, aki a refrén nyomatékosítása kedvéért a képernyőn is áthalad, csakúgy, mint az ördög és Hall pénzszórása is.

She's Gone Oh I, Oh I'd
better learn how to face it
She's Gone Oh I, Oh I'd
pay the devil to replace her
She's Gone - what went wrong

És akkor a gitárszólóról meg az azt követő belassult kergetőzésről nem is beszéltünk. 

BPTV 1972.

 

A Guts lemezt hallgattam, sokadjára, amikor végre leesett a tantusz, hogy a Good Morning című száma egy régesrégi James Taylor feldolgozásból ered. A hatvanéves folk-polbeat énekes-dalszerző 28 éves tábortüzes slágeréről beszélünk, a Fire and rain-ről, ami a Taylor számára sikert hozó Sweet Baby James lemezen volt rajta. A számot, ami kedvenc végefőcímdal minden tini- és háziorvosos sorozatban, aztán öt éven belül legalább tizenötször dolgoztak fel,  Isley Brothers, Cliff Richard, Rick Wakeman, Blood Sweat and Tears, és az egyik számomra legfaszántosabb változatban Cher. Ezenkívül még Jamie Cullum, Dido és Babyface, rokkereknek a Badlands, sportcsarnokos jazzereknek meg Al Jarreau adta elő, és még azok, akik még előadták.

Nade, akit kerestünk, az nem más, mint Bobby Womack. Oh, my göd.

- James Taylor altal irt Fire and Rain c szamot hasznalja sample-kent, nade nem James Taylortol, hanem... hanem kitol? Nem jovok ra, a wiki felsorol vagy tizezret, de sztem egyik sem az. Ez egy fekete no, foleg az elejen lehet erezni (-0'20"-ig) es nagyon erosen Tina Turner, de a google semmit nem ad ki Tina Turner Fire and Rain-re... lerendezem magamat: Bobby Womack

- neked ismetlodo problemad a ferfi/noi enekesek beazonositasa

Prince ma még 49 éves. Igaz, ötven felett is csuda jó előadók vannak, Tina Turner Beyoncét is rendesen kiosztotta a Grammyn szexiségből, Picasso nyolcvan felett is dugszizott, de az ötven az ötven, apósom és anyósom korosztálya.

többet a kispadon mondtam róla.

like the first track on a hidden Stevie Wonder album from the 70's

Öt perc szünet, Dr.House nővérkéje pisilni ment, váltok csatornát, slide slide, amikor a képembe kapom a szarukeretes ürgét, - az Otthon magazin szavaival élve - trendi retro tapétás enteriőrben balra-jobbra ingatja szakállas fejét, majd elcsábít, és álmában kettéfűrészel egy unikornist, és hogy minden rendben legyen, a végén meg is eszi. Najó. Már jó. Nade ami halkan duruzsol alatta, az baszott fejbe igazán.

A kedvenc fakezes w-o-s hangzásom, diétára kötelezendő dínó-dobok, a tingi-lingili ritmusgitár, az aljas kis alt-szaxi, komolyan, ez már a Bad Schandau, motown és stevie szájharmóniája, miközben ez csak egy ócska ócska ócska blues. 2008-ban

Hogy lehet ennyire átverve megetetni engem?