Nem tudom felidézni, honnan jött az áramütés, hogy pótolnom kell Mike Oldfieldből a hiányosságaimat. Fogalmam sincs, miért, de belémhasított a napokban, hogy Tubular Bells. Valamikor tizenéve egyszer a tévében elkaptam egy Tubular Bells megakoncertfelvételt, ráadásul annak is a Finale tételét, amivel azt hiszem, az egész kezdődött.
(Utánanéztem, ez az 1992-es Edinburgh-i koncert volt, és nem a Finale tétel, hanem a Bell volt, és a közepén.)
Nekem Mike Oldfield pont ez. Egy szépen megtervezett dallamfutam, amit repetitív alapra tol, és a témát ezerszer és még egyszer megismétli. Értjük mi, népszerű zenemű a Boleró a Rávellltől, aki halott, nyilván perelni nem fog, nincs rajta fogás. Valamint, hogy az énekórákon is lehessen oktatójelleggel nyomni, Vivian Stanshall illetve 2003-ban némi bérezésért John Cleese bemondja a hangszerek nevét.
Magyar változatban Szabó Gyulát, de méginkább Sinkó Lászlót képzelem, ahogyan eldörmögi: köcsögduda... doromb... tárogató.
Örülök, hogy meghallgattam a Tubular Bells sorozat 1973-ban, 1998-ban, 1999-ban és 2003-ban kiadott darabjait, így megalapozott az állításom: Mike Oldfield tényleg parasztvakító, kamu-audiofil cucc beállító zene. Ilyen negyvenezres házimozik kedvence, amin jól szól még Kegye János is, és a galileó-galileó-figaróval is meg lehet viccelni az asszonyt.
