izborn

Thelonious Monk - Solo Monk

igazából sokkal előbb kellet volna ezt a posztot megírni. ezzel kellett volna mindent kezdeni, mert monk maga a nullpont. teljesen kiesik a természetes számok halmazábol, absztrahált, földöntúli képződmény, amit emberi aggyal sem felfogni, sem megérteni nem lehet, maximum érezni, de leginkább csak sejteni. monk kapcsán az emberiség hajlamos elképedt túlzásokba esni, de ha jobban belegondolunk, monk r sugarú kontextuális környezetében nem értelmezhető a túlzás szó, ahogy más szavak sem.

monk egyedülisége nem csak szerzeményeiből és játékmódjáből, de magából a létezéséből sejlik legjobban ki. mikor a straight, no chaser című filmben a repülőtér várója közepén magában dünnyögve elkezd lassan maga körül pörögni, na, talán akkor érezhető meg legközelebről földönkívüli mivolta. monk magányos hold, bolygó, nap, naprendszer, vagyis inkább komplett galaxis, valahol a. a kozmikum az összes közül legjobban a szóló felvételein hallatszik kifele, amelyekre és amelyek mellett a kötelező szó ugyanolyan értelmetlen vmi, mint monkra a zseni, vagy mint a szavak ebben az egész posztban.

végtelen vilagegyetem.

Celso Fonseca - Natural

('zbron kollégát nem lehet pótolni, de nem is cél. antidollirollos bosszúként most könnyű lenne ledózerolni az bélogot néhány jól irányzott halottmetál recenzióval, vagy egypár 3 hang és 3 ütem variációjából álló szeriális kompozíció, 3 szó varióciójából álló 3000 soros bemutatásával, de megbocsájtó típus vagyok. így csak karbantartom az oldalt, amíg 'zbron barcelonában képzeli azt, h ott jobb, mint a tecso-ban.)

nem emlekszem, h izbron ejtett volna rola szot, pedig minimum a 2003as ev lemeze volt. aki ismer, tudja, h ha jobim neve szóbakerül, akkor rio irányába letérdepelve azonnal földreborulok, ahogy jobim zenei alteregoja, joao gilberto neve hallatán is elfele párásodik az amúgy szigorú tekintetem. így, ha azt mondom, h celso fonsecát jobim reinkarnációjaként és egyidejűleg gilberto zenegenetikai örököseként látom, akkor az okosabbak már sejthetnek valamit.

amíg a 60as évek melódiadeficites világába berobbant a bossa-nova, addig a mai nü-jazzel tömött, amúgy szintént dal-hiányos világba már kevés eséllyel pályázik bármilyen bossa-nova akár egy kis figyelemre is. pedig fonseca olyan könnyedséggel és természetességgel köpi ki magából a magától értetődő dalokat, amit jobim óta nemigen hallottunk. hangja talán egy fokkal több egyértelműséggel, és kevesebb eltöprengéssel, de a gilbertoi intimitást követi, a bőgő nélküli minimalista gitár-dob felállás szintén gilberto purista felvételeit idézi.

ijesztően túlzónak tűnik, de ha bárki megkérdez, hogy melyik az a lemez, amelyikről a legtöbb szerzeményt szeretem, akkor erőlködés nélkül csak ezt tudom felidézni. semmi pvc, semmi nyál, semmi giccs, csak dal, harmónia, öröm. maga a természet.

100 galaxis.

The Ukulele Orchestra of Great Britain - The Secret of Life ***
Longman Rec, oct 2003

Antiphon
Only You
Hard to Handle
Miss Dynamitee
Leaning on a Lampost
The Stage
Wonderful Land
You talk about my drinking
MacArthur's Park
Le Freak
Je T'aime
The Secret of Life

Ukulelén azért jó megtanulni játszani, mert bármit kezdesz rajta plöntyögni, az egyszerűen annyira nevetséges, hogy nem lehet elrontani. Igaz, a nagysikerű Tokyo Ukulele Afternoon által interpretált szignálunknál jobbat sem lehet találni.

A brit zenekar a japán barátainknál kevésbé ragaszkodik a fapados hangzáshoz. Inkább basszust raknak alá, és itt marad alul a versenyben. Vicces lemez, jéé, ez a Le Freak, az meg a Zsötem, meg a bugis Hard to handle, kár, hogy kicsit olyan, mint a Mambo Kurt: huszadjára nem lehet ugyanazokon a poénokon röhögni, hacsak nincs valaki a társaságban, aki még nem hallotta.

Slyde - We love it ****
Fingerlickin, apr 2005

We love it
Right On

A Slydeot nagyon szeretem, mondhatni megőrülök a Slippedy Slideért, ez a lemezük meg egyenesági leszármazott. Semmi más vagy újabb nincs benne, de így is falhozvágós. Breakbeat a javából, az egyik diszkócibb, a másik zúzább, rendes munkát végeztek, végülis a breakbeaten belül is egyre nehezebb a forradalom. Related: Soul of Man, Krafty Kuts.

Szigeti Csaba - Jégkirálynő *
Szigeti Csaba, 2004

Jégkirálynő
Hinned kell nekem

Apropó Eurovízió: Ugye, mindenki emlékszik az 1995-ös dublini fesztivál magyar jelöltjére? Nem? Igen? Ugye, hogy nem? Pedig huszonkettedik lett, ami jobb eredmény, mint két évvel később Charlie elért!

A honlap átböngészése után kideürlt, hogy Csaba 1989-ben NSZK-ba disszidált stúdióénekesnek, ahonnan 1992-ben visszajött. Itthon is terítette az akkordokat a szintetizátorján Jimmynek, Hónaljmirigynek és Csuka Mónikának, aztán 1995-ben, amikor a fesztiváldalt rögzítették, a Kisbüdös Kocsmában oly jól sikerült a fröccsözés Horváth "Charliedalíró" Attilával és a séró-példakép Balázs Fecóval, hogy végülis őt küldték el a dallal Dublinba, ahol jól érezte magát. És nagyjából ennyi is.

Tavalyi maxijáról szóljon George Michael Flawless c meleghimnuszának magyar nyelvű plágiuma, valamint egy kacatszámra gyártott romantikus ballada, aminek elején kiválóan lehet mormogni berivájtosan azt, hogy hejjbébi!

Helyreigazítás

Az izborn blog félreértelmezésre adott okot, amikor azt írta, hogy Szigeti Csaba az NSZK-ba disszidált. Szigeti Csaba a valóságban ösztöndíjat nyert, így tanulhatott külföldön. Nem a valóságot tükrözi az az írói túlzásnak szánt kép sem, miszerint a Kisbüdös kocsmában fröccsözés során szerezte magának meg azt a lehetőséget, hogy az 1995-ös dublini eurovíziós dalfesztiválon képviselje hazánkat.

A szerkesztőség ezúton megköveti mindazokat, akik komoly tényfeltáró újságírásnak veszik a személyes blogban véleményként leírtakat.

Eurovíziós Dalfesztivál, 2005
Magyar Televízió, 1.csatorna
2005.május 19.

Wig Wam (Norvégia) - In my dreams
Luminita (Románia) - Let me try
Nox (Magyarország) - Spin World
Geir Rönning (Finnország) - Why
Martin (Macedónia) - Make my day
Marian (Andorra) - La mirada interior
Vanilla Ninja (Svájc) - Cool Vibes

Fárasztó nap és egy jó adag tepsis csirkemell után vágtam magam a kanapéra, agylazító szórakozást, vígjátékot, habkönnyű desszertet, esetleg politikai tóksót vágyva (és most nem a Fábryt), de nem egy ilyen gyomrozós élményt! Az is igaz, hogy átkapcsolhattam volna, de az élmény annyira szuggesztív volt, mint amikor Glória bojtos szemüvegben olvas fel egy bioterapeuta könyvéből a Zenit TV Egészségmagazinjában, egy 1992-es IKEÁs kiárusításon vásárolt, művirágokkal tarkított BLÜNDTHARS paraván előtt, a rattaban ülve.

Itt csiribiri díszlettel, fényekkel, videóval próbálták azt az élményt eladni, ami már a Zenebutik bejátszásai közt is ciki volt már a nyolcvanas években is. Könyörgöm, miért kell nekünk ez a fesztivál? Mire jó? Ki az, aki abban hisz, hogy az Abba: Waterlooja előtt és után bármi jelentőssége lenne az Eurovíziós Dalfesztiválnak? Jó, a szocializmusból kilábalva klafa volt nézni, ahogyan Friderika megelőzi a nyugatnémeteket, de már akkor is sejtettük, hogy ez a verseny csak az önbizalomhiányt so-called tehetséggel kompenzálni kívánó kis nemzeteknek buli, mint például a magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, macedónoknak vagy észteknek. Hogy itt van még esély. Magyar (román, szlovák etc) Sztár Nyugaton.

A norvégeknél kapcosltam be, akik a Darknesst és a Scissor Sisterst próbálták egy fedél alá hozni, állítólag sokkoló produkciójukkal. Elhiszem, hogy a Karel Gott-rajongó zsűri nem látta még a Rocky Horror Picture Showt, szívükhöz nyúltak, hogy hosszúhajú, hevimetált énekel ez a nővagyférfi. De ez csak egy erős koppintása volt eredeti tehetségeknek, engem nem vertek át. Mondjuk, a többi produkció "fényében" ez tényleg kimagasló teljesítményként hatott.

A román Luminitáról, korát fiatalos háttértáncosokkal leplezni próbáló finn Geir Rönningről ugyanazt lehet mondani: a nyolcvanas évek végén mély gödörbe, bőséges földdel elhantolt italodiscót ásták ki, némi kilencvenes rave hangzással, rettentő siófoki strandcikk-árus fílinget idézve. A szöveg nagyjából a "Tell me Why/Give me one more Try/Say Goodbye" univerzumban ki is merült, bármely bullshit generátorral megírható: nyilvánvalóan eredeti nyelven nem lehetett előadni. (Kételkednék, hogy az eredetiben több jelentés lenne)

A Noxot mindenki ismeri. Aki tudja, hogy miféle értéket képviselnek, írja meg már nekem izborn kukac gmail pont com! De ha valaki azzal érvelne, hgy elektronikust ötvözi a népzenével, az először az Anima holdjárós lemezét hallgassa már meg, és utána forduljon magába egy óráig. Szerintem csak a céllövöldés popdiszkót hozták össze a bebaszott menyasszonytánccal, aminek mindig hányás a vége.

A macedón Martin is pont ebben utazott, Andorrából egy visító vén picsát sikerült küldeni. A svájci Vanilla Ninja producerének meg senki sem szólt, hogy a négyes lánybandák kora leáldozott, csak a Bravómatricákon léteznek már. Mégha hard rockba is próbálja burkolni őket, kilóg a patacipő: ezek a bigék tuti hogy pár éve zsepiszaggató balladákat nyöszörögtek.

NA itt aludtam be. Nem, nem és nem értem ezt a műfajt. Illetve borzasztó képzetem támadt: nemcsak hazánkban él az a divat, hogy a levitézlett popsztárok maguk után küldik csemetéiket vagy neveltjeiket (ld. Neoton Familia/Neo-Tones) és anyagilag megtámogatva ízlésterrorizálják a válogatni fáradt közvéleményt. Kultúralkaidás akarok lenni a döntőben.

White label shitz *

Elton John - Goodbye Yellow Brick Road (Soul Solution Club Mix)
Abba - Give Me Give Me (Breakbeat Mix)
Salt 'N' Pepa - Push It (2003 Remix)
Peter Gabriel - Sledgehammer (Bootleg Dub)
Depeche Mode - Strange Love (Strangefire Mix)
Plump Djs Vs Everything But The Girl - Wrong (Breakbeat Mashup Mix)
Peaches Vs The Kinks - You Really Got Me (Mashup Mix-Explicit)
Jaxon - Dirty (2004)
Michael Jackson vs Visage - Fade too Bad (2002)

Pénteken voltam a mókacsuka bootlegbulijában, gondoltam, megnézek párat. A bootleg acélcsillaga ugye két éve csillogott, tavaly rendesen rozsdásodott már a savas hányásoktól, (mondtam, hogy pezsgőre ne szívjál), idén pedig ritka a meglepő feldolgozás, mint juventus rádióban a djkrush. Ezek is jobbára egy kaptafa, főleg houseba hajló breakek, humortalan fércmunkák, meg ne vedd! (Talán a Depeche Mode még elmegy háromdeci vörös kettő deci kóla mellé/után.)

Led Zeppelin II

(igazából már kb 3 hónapja folyamatosan akarom lebélogolni, amióta 1500ér egy noname használtcd boltban bevételeztem. lebélogolni, hogy bosszút álljak a dollyrollért, bár azér még egy format blogspot is kevés lenne. meg azér, hogy legyen egy igazi rockzene az ozborn bélogon.)

szal, leheth a negyvenfelé (sic) közelítő őtopmenedzserségemből fakadó begárgyulásom első jele, de a led zep pontosan az. ahogy úton haza és a legkisebb felelőséggel járó látszatszabadság felé kevin spacey being mókázva üvölti a kocsijában a the who-t miután meglehetős gazdasági sikerrel kirúgatta magát a cégtől. aszem ideje lenne némi kompromitáló infókat begyújteni a főnökékről.

100 csillag.

nehez megszolalni, miutan az embert suttyomban kikurjak egy belogbol... :) s.k.