Celso Fonseca - Natural('zbron kollégát nem lehet pótolni, de nem is cél. antidollirollos bosszúként most könnyű lenne ledózerolni az bélogot néhány jól irányzott halottmetál recenzióval, vagy egypár 3 hang és 3 ütem variációjából álló szeriális kompozíció, 3 szó varióciójából álló 3000 soros bemutatásával, de megbocsájtó típus vagyok. így csak karbantartom az oldalt, amíg 'zbron barcelonában képzeli azt, h ott jobb, mint a tecso-ban.)
nem emlekszem, h izbron ejtett volna rola szot, pedig minimum a 2003as ev lemeze volt. aki ismer, tudja, h ha jobim neve szóbakerül, akkor rio irányába letérdepelve azonnal földreborulok, ahogy jobim zenei alteregoja, joao gilberto neve hallatán is elfele párásodik az amúgy szigorú tekintetem. így, ha azt mondom, h celso fonsecát jobim reinkarnációjaként és egyidejűleg gilberto zenegenetikai örököseként látom, akkor az okosabbak már sejthetnek valamit.
amíg a 60as évek melódiadeficites világába berobbant a bossa-nova, addig a mai nü-jazzel tömött, amúgy szintént dal-hiányos világba már kevés eséllyel pályázik bármilyen bossa-nova akár egy kis figyelemre is. pedig fonseca olyan könnyedséggel és természetességgel köpi ki magából a magától értetődő dalokat, amit jobim óta nemigen hallottunk. hangja talán egy fokkal több egyértelműséggel, és kevesebb eltöprengéssel, de a gilbertoi intimitást követi, a bőgő nélküli minimalista gitár-dob felállás szintén gilberto purista felvételeit idézi.
ijesztően túlzónak tűnik, de ha bárki megkérdez, hogy melyik az a lemez, amelyikről a legtöbb szerzeményt szeretem, akkor erőlködés nélkül csak ezt tudom felidézni. semmi pvc, semmi nyál, semmi giccs, csak dal, harmónia, öröm. maga a természet.
100 galaxis.
