Barcelona, 27 may 2005
suffused
airport taxi
sleep on needles
track you down
days
you know so well
being so ...
china in your eyes
dead passengers
living lounge
i wanna call it love
noone's gonna
two way monologue
Az első akkordra felkapom a fejem, hoppá, elaludtam a Kristin Hershen, hiába, a sörért kapott cigi erős volt a tüdőmnek. Már tiszta fejjel rohanok le az amfiteátrum lépcsőin, hogy még legyen hely, igen, úgy a második sorban jó lesz. A srác nem is annyira nyálgép, mint amennyire lemezborítók alapján tűnt, sőt, nagyon is bejön ez az évtizede cikis tornacipő-farmer-zakó triász, valljuk be, ehhez a zenéhez ez dukál.
Aztán jönnek a dalok, felváltva a két lemezről (Faces Down 2002, Two way monologue 2004) az öttagú zenekar mögé hátulról besomfordál négy fúvós, aztán a "You know so well"-nél feladja a leckét, eljött a norvég vonósnégyes is, most maradjon szem szárazon, det Norske Universal Orkester, a lábatlani PZSgyár lehetne a szponzora és várom, hogy a dallam arra burjánzzon, amerre nem is várom. Hagyom, hogy ócskán hasson rám, hogy levadásszon, elhiggyem, érezzem, lássam, nyár van, minden megmenthető, sőt, minden rendben, kerek a világ, amíg szerelmes muzsikát játszik ez a skandi vagabund.
A Primavera fesztivál legjobb előadása volt, egyedül azt sajnálom, hogy nem a naplementében szólt. Hosszú ideje nem hallottam már ekkora koncertet.
