Haragszom Omarra. Elmondom, miért. Ír egy nagyon butuska dallamot, vidám kis szerelemes szöveggel, amit lehet fütyörészni az utcán, polifonikus csengőhangnak állítani, sőt, akár gyökérmódon gitározni is, tábortűznél. Még akár nyúlás érzésem is támadna, erre beleteszi azt a bridge részt. Aztán meghangszereli úgy, hogy nem lehet mellette nyugton ülni, egyszerre r&b és keyserkedvenc broken, nem tudod eldönteni, hogy 1970-ben vették-e fel, vagy a 90-es acid jazz korszakának közepén, vagy most, 2006-ban.
Kényelmesen belesüppedsz ebbe a napfényes slágerbe, élvezed a csávó hangját, erre fogja a mentort, meghívja vendégszerepelni Stevie Wondert. Hiába tökéletes produkciója, pont ezzel alázza magát porig a mester. Mert ezt a számot már nem ő, mr Stevie Wonder jegyzi. Ez aljas trónfosztás.
Igen, ebben az egy percben mutatja meg nekünk Omar, hogy Stevie Wonder csinálhatna most, 2006-ban is nekünk ilyen csodás muzsikát, ha annak idején az Ádzsekszkóval nem küldi magát vakvágányra.
Stevie, mondd, miért?!
(Omar új albuma április végén jelenik meg, melyről iZborn is beszámol majd.)
