Tru Thoughts, may 2005
Why Me
Dignity
Forgetting To Remember
Sacred Life
Oh My Lordy
Queen of Boredness
Leeds
The Telling Tabu
Us On Fire
G. I Right
Lassan egy éves a lemez, és idestova fél éve, hogy szerelmes lettem Caitlin Simpsonba. Tavaly októberben történt, a londoni Cargo-ban, mi éppenhogy odaértünk Edével, Espen Horne pedig feltette a Dignity kíséretét, azokkal a mélybarna basszusokkal, és a felpolcolt hajú Kinny a színpadon hagyott retikülje és a hangfal között apró lépésekkel, pont ahogyan Sena szokta tenni, lépdelt előre a ritmusra. Aztán nekieresztette a hangját, behúnyt szemmel énekelt a szakításról, és nem érdekelt, ha hamis volt, mert nem lehet minden hangot eltalálni, ha közben éppen sírsz.
Persze, aztán mosolygott, meg tréfálkozott is, nem szomorkodni jött. Átölelt azzal a csupa pozitív érzéssel, ahogyan csak egy ilyen nő tud, meg improvizált, szkettelt, ha úgy tartotta, táncizott, beszólt nekünk, ötvenfős közönségnek, játszott nekünk, játszott velünk, miközben Espen Horne hűségesen tolta alá a deszkát, s megágyazott a füttyögős tapsnak.
A lemezben majdnem minden benne van, ami ott volt. Régi adósságom volt megírni, hogy nemélhetek nélkülük.
